Mint oly sok probléma gyökere, úgy a kisebbségi komplexusunk is gyermekkorunkból eredeztethető. Azzal az énképpel növünk fel, hogy nem vagyunk jók senkinek, minket senki sem szerethet. Majd felnőttként a párkapcsolatainkban is pugyanazt a negatív berögzült érzést ismerjük fel, amitől szenvedünk mi és szenvedtetünk másokat. Azon már nem tudunk változtatni, hogy a gyermekkorunkat megváltoztassuk, de most lehetőségünk van arra, hogy felnőttkori tudatunkat átformáljuk.

Hogyan ismerjük fel azt, ha kisebbségi komplexusunk van?

Több ismérve is lehet, de a legfontosabb az, amikor csak a hibáinkat, a rosszat látjuk magunkban és folyton azt keressük, ami nincs meg bennünk. Önbizalomhiánnyal küszködünk. Más embereket, de legfőképpen a párunkat egy magasabb szintre emeljük. Felnézünk rá, bálványozzuk és hitetlenül állunk azelőtt, hogy miért is akar minket, hiszen nem vagyunk elég jók, elég érdekesek, elég izgalmasok. Majd várjuk azt a pillanatot, hogy mikor derül ki, hogy igazunk van. Alá akarjuk támasztani, hogy amit mi gondolunk magunkról, azaz a negatív hiedelmeink igazak és benne is igazolást nyernek, hogy tényleg nem vagyunk jók. Féltékenyek leszünk és kontroll alatt tarjuk a párunkat, árgus szemekkel figyelve, hogy mikor fog hibázni, mikor lép félre. Szinte vágyunk arra, hogy igazunk legyen és hibázzon. Közben szenvedünk és benne is feszültséget, rettegést keltünk, mert attól fél, hogy mikor tör ránk egy újabb "roham". Ha erre a helyzetre hosszabb távon nem találunk megoldást, szakítani fog velünk. Mentsük meg a párkapcsolatunkat időben!

Mi a megoldás?

Azt tudatosítsuk magunkban, hogy az elménkben olyan program fut, ami nem valódi. Valamikor felállítottunk egy szűrőt magunkban, ami arról szólt, hogy nem vagyunk tökéletesek. Ezért mindig mindenkinek meg akarunk felelni és a külvilágtól várunk visszajelzéseket, hogy elismernek és szeretnek minket. Ez ideiglenes megoldást jelenthet, de a belső dolgainkon ez nem változtat. De mit tehetünk ellene? Először is fogadjuk azt el, hogy önértékelési problémákkal és kisebbrendűségi komplexussal rendelkezünk. Másodszor pedig minél többször figyeljük a belsőnket, a gondolatainkat. Ne más gondolatát akarjuk kitalálni és közben elnyomni a sajátunkat. Inkább tegyünk fel kérdéseket magunknak. „Miért gondolom ezt a sok negatív dolgot magamról? Ki mondta azt, hogy nem vagyok elég jó? Miért nem tartom magam szerethetőnek?” Nincs rá garancia, hogy azonnal megoldást és válaszokat kapunk, de ha magunkat helyezzük előtérbe, előbb-utóbb rátérünk az önismeret és az önelfogadás útjára. Ha pedig felismerjük a gyengeségeinket és eléggé bátrak és őszinték vagyunk ezeket kimondani, rájövünk, hogy nem is biztos, hogy „rosszak” vagyunk. És tegyük fel a legnagyobb kérdést, ki mondja meg, hogy milyennek kellene lennünk?  Formáljuk át a gondolatainkat, figyeljük a belső világunkat és mindenekelőtt fogadjuk el magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. 

Mindennap tegyünk azért, hogy gyakoroljuk az önismeretet. Ami lehet, hogy szokatlan, majd fájdalmas lesz, de vállalnunk kell a kockázatot azért, hogy békében és harmóniában éljünk magunkkal. Ha elérjük azt, hogy tisztán lássuk magunkat, ugyanolyan tisztán fogjuk látni a párunkat is.